A MÁVnak köszönhetően nagy árat fizettem azért, hogy ingyen megnézhessem a Vörösmarty Színház új Shakespeare-darabját. Nem ide tartozik, a lényeg, hogy mérges voltam. Azután bejött a szépszemű Quintus Konrád és elszavalta az első sorokat: Ha a zene étel a szerelemnek, hát játsszatok! Újabb örök kiábrándulás. A legcsinosabb színész sem engedheti meg magának, hogy elrontsa a darab nyitányát! De aztán valahogy minden megváltozott…

Drága asszonyom, engedje bebizonyítanom: ön bolond.

Drága asszonyom, engedje bebizonyítanom: ön bolond.

Finom nyári szellő fúj, a korhadt öreg fák között, benn a körben, a földön, habok dobálta könnyű lányka sír, majd talpra áll, s keres magának új identitást. Két testvér, egymásról mit se tudva ölt tiszta fehér öltönyt, s csinos, „amerikábóljöttem”- es kalapot, hogy meghódítsa az idegen világot: Antoniót, Orsino herceget, vagy a szépséges Oliviát kellene? Hisz nélkülük is van elég baj, kibogozhatatlan szerelmi és gyászoló bánat. Bolondok keserű szigete Illíria, az igazi kamaszfiúvá vedlett Bakonyi Csilla lehet a leginkább őszinte a hazug jelmez mögül, küzd futkos kesereg, s közben édes-keserűn szól az illíriai hegedű…

Mert bolond az van elég. Ha nem lennének eléggé azok az urak és úrnők, kapunk meg egy egész kis csapat részeges bandát. A reménytelenül hülye nemes úr, kinek udvarlási szándéka oly irreális, hogy maga is csak nevet rajta: ellentéte Marvolio, akin a legtöbbet nevettünk, de aki nagyon is komolyan veszi magát. Gerner Csaba alakította Toby, aki kissé kalózossá (és kevésbé Falstaff-ossá) sikerült, de azért szerethető, s Fábiánról már azt sem tudjuk kicsoda, de ennyi barom mellett simán elfér még egy hawaii-inges félnótás. A hivatásos bolond, Feste, öregszik, szomorú, bár minden szavával űzi hivatását. Csak kedves csellóját húzza őszintén, kedvesen búsongva, így szeretjük mi mind őt. Hozzánk közelinek lett kifaragva, olyan kissé, mint az Égből pottyant mesék Vilmosa. Igazi hazai, illíriai hegedűs. Szegény Závodszky Noémi is társulna a jómadarakhoz, de ő megint nem találta meg a szerepét.

„Semmi sem úgy van, ahogy van” – jegyzi meg csak úgy véletlenül (kellően finom nyomatékkal) a megoldáshoz közeledve Feste, s ez még a többé-kevésbé boldog vég után is sokunk fülében visszacseng. Van egy elmélet miszerint minden Shakespeare-darabban van egy kulcsszó, vagy egy kulcskifejezés, ami köré az egész játék épül. Talán ez lenne az? Ezen a helyen ahol élek, ebben a korban amiben vagyok, és ebben darabban amit láttam nekem ez volt.