Én, a Tűrőlelkű Odüsszeusz, ki sokfelé bolyongtam s hosszan hányódtam, mire az olümposzi istenek kegyéből hazaérkezhettem, sejtvén, hogy mint a hatalmas, de kopott patájú bikára is veti néha vérgőzös tekintetét az éhes oroszlán, megérezte szagomat Cerberos mindhárom ocsmány fejével, s hallván, amint halált hozó ugatását felém küldi, hajdan szilárd kezembe tollat szorítok, hogy szavakkal öntsem át hősiességemet a görög ifjak szívébe.
Hát szólj nekem, Múzsa, az isteni parancs tiszteletéről, bátorságról, a nemes szív kínjairól; Hüperión Éliosz barmairól, Trója elfeledett nevű harcosairól és Akhilleusz könnyeiről; szólj nekem erről is és mindarról, amit az istenek állatnak nem, csakis az embernek adományoztak. Szólj minderről felidéz… (Mily nehéz mozdítani kezemet!) felidézve saját bolyongásaim éve… (Szinte nyakamban érzem a háromfejű kutya dögvészes leheletét!) bolyongásaim éveit mind… (Már csak kevés időm maradt e világon…) Vezesd tollamat, Múzsa, s mivel testem, e megkopott eszköz már alig alkalmas munkára, szólj nekem csak… (Mily éles fogak villannak fel sűrű sorokba tömve e leghatalmasabb véreb torkában, mint ahogy éjszínű szörnyű halál villant valaha egy másik, édes életeket lopó sorban…) életem csak egy részéről… De melyik részéről? (S mily furcsán hasonlít e halált hozó hang arra a hangra… Az istenekre, bármely daliás harcos térde remegni kezdene e három riadalmas fej láttán! De én, ki még fülemben a Szírének dalával láttam kétszerennyi riadalmas fejet, nem félhetek!) Múzsa… Szólj hát hősi tettemről, Szkülla barlangjának áthajózásáról.
Mint a sivatag vándora, ki illanó látomást üldöz, s meg sem tud pihenni, oly hosszú ideje voltunk ekkor már én és legénységem Poszeidáón mérges tengerén. A szűnni nem látszó gyötrelmek a megszokás igájába vonták lelkünket, mi, a Moirák fáradt üldözöttjei mégis olyat kíséreltünk meg, mi csak Héré kedveltjének, az Argónak sikerült: Kirké szavát követve Szkülla barlangja felé hajóztunk. Ott ikerveszedelem előtt találtuk magunkat: roppant Kharübdisz hajónk érkezését érzékelvén sós dühét hányta magából, mely ormokként ömlött ránk. Ám míg a tornyosuló vész nyűgözött le elaltatván éber eszünket, lecsapott ránk a másik veszedelem. A szörnyeteg Szkülla hat feje, mint villám, mely a legerősebb fába csap s nem hagy belőle, csak üszkös csonkot, elragadta a hat legderekabb evezőjű társamat. Szívtépő sikolyukra szabadulhattunk csak Kharübdisz babonájából. Elsőként én kerültem ki eme különös révületből, s megmaradt társaimat fölrázva parancsoltam sebes evezést. A rémület csodálatos erőt adott nekünk s így el tudtunk evezni Kharübdisz halálba húzó hullámai elől. A sötét barlangban alig látott valamit a szem, leleményes irányításomnak hála mégis kiértünk valahogy. S csak ekkor, a borzadályok fészkét elhagyva nézhettem hátra, tovatűnt társaim után: nevemet kiáltották panaszosan, s kezük-lábuk szánalmasan kalimpált a hat sírgödörben, mintha e fiatal, drága kezek izgő-mozgó kukacok lennének, miket elnyel a föld.
Átjutottunk hát e legfélelmetesebb akadályon, s társaim hősként, megmentőjükként ünnepeltek engem… Én mégsem tudtam levenni a szememet a távolodó barlang összetöpörödő pontjáról, amiben – gondoltam – talán már az a hat kis pont sincs, amiknek köszönhetjük megmenekülésünket. Mindezt átgondolva fájdalom terjedt szét bennem s felégette mindenemet, mire testem félszeg védekezésként sós nedűt gyűjtött szemembe. Ünneplő barátaim látván ezt elnémultak, s a halotti csöndben könnyem belehullt a végtelen tenger sós vizébe, mintha egymaga akarná elmagyarázni a tengernek, mit jelent az éltető vízben a csípős sós íz. Társaimmal a hulló cseppet kerestük, de az végleg elveszett testvérei között.
Görög ifjak! Lássátok, ím az éles ész, a daliás erő, a dicsőség mind az élet észrevehetetlen, háttérben megbúvó játékaitól függ. Hallgassatok tanáraitokra s tanuljátok meg, hogyan nőhet az ész, az erő s a bátorság bennetek, de tanuljátok meg azt, amit csak én mondhattam el nektek. Értsétek meg sós könnyemet.