Aranygombos huszárjelmezben állt az a gyerek a Prága előtt – lassan két órája egyik lábáról a másikra. Mondanám, hogy vigyázó szemeimet az újság felett rá… meg, hogy ki ne lépjen az úttestre. De hát őszintén, nem érdekelt. Ösztöneim se támadtak, miből is. Ha nem ülök ott, nem látom. Persze, nem ülök. Persze, látja más, s egy természetesnek tartott gesztussal kilép a teraszról hozzá. Például ez a nő itt, a széles fekete kalapban, piros szövetkabátban jellemzően antipatikus, a célra mégis elég. A gyerek láthatóan kétségbeesett, menne már, ha lehetne. Lassan pityeregni kezd az eső. A kiszemelt ösztönlény fitos orrát felhúzza, az ázó ponyvára figyel, aztán észre is veszi már. A szemöldök ívbe feszül, pillák rebbennek a nyilván késve érkezett elé. Üdvözlés. Nyakán összehúzva a gallért fázósan biccent, leül egy ballonkabát. A pincérnő, aki idáig talán az ajtóban húzta meg magát ‑ csendben szidva a bentieket, a rossz beosztást, a tulajt, meg a miniszoknyát ‑ már kérdő ceruzával áll az asztalnál. Korán. Még a bájcsevejre összpontosít mindkettő. Szőke mosolyok pulzálnak a cigaretta után matató ujjak felé, lekerül a kalap a kontyról. A mozdulat szándékoltan finom, kecses véletlenszerűsége csak közönség előtt érvényesül, a hajba tűzött művirág így kelt figyelmet, szerez bókot. Provokáció és vetkőző előrevetítés, nem több.
A ballonkabát mulat e rafinérián, átsejlik könnyedén: kell. Hiúságában dagadni kezd, az ujjak a karhoz kapcsolódnak, a nyakra fej kerül. Mozgásba lendül a láb, keresztbe vetik, s a csukló lazán fordul a hamutál felé. Bájolja a tudat, hogy igézik, s hódít. Alkalmasint felhasználandó adattá formálódik ez is, az evolúció mint valami megveszett bürokrata kajánul kipipál egy sort a génlapon. A cigaretta elég, a kávé meg kihűl. Eltűnt a jelmezből a gyerek. Érte jöttek, vagy nem is volt.