"Dupla mandínerrel jobbra!"

Egyre szilárdabb meggyőződésem, hogy a Vörösmartyban a rendezők mindent megtesznek azért, hogy tönkretegyék a legjobb a színdarabokat is (lásd III. Richárd) – állhatatos törekvésük most is meglátszott. A beállásban sokszor egymást takarták a színészek (persze, az én szemszögemből, de azért elég jó helyen ültem, negyedik sor, középtájt), a ruhák csak olyanok voltak, mint a díszlet: egészen semmitmondó és valamit harsogó, funkció nélküli de rikítóan jelenlevő- se nem kortárs, se nem korhű, se nem szolid, se nem harmonikus. De A terv most az egyszer valahogy mégis kudarcba fulladt.
Ó, pedig milyen nehezen kezdődött minden! A színpad nyitva, a közönség még el sem csendesült, mikor bejön egy színész, s csak úgy? megkezdődik a darab. Merész dolog, merész dolog! Semmi lenyűgözés az elején, semmi olcsó szemfényvesztés melyre szüksége van egy gyenge darabnak. De nem a mostani Cseresznyéskertnek.

Úgy éreztem, hogy a jó öreg színészek összeesküdtek az összeesküvés ellen, és azt mondták, “hát azért egy Csehovot mégiscsak eltudunk jól játszani”. És hát így egészen fantasztikus volt. Hiszen jelen volt a darab, amit még régen olvastam, és jelen volt a játék, amiért jöttem. Úgy képzeltem mindig is, hogy Csehovot kellemes lehet játszani, mert a szereplők hihetetlen emberiek, magukban motyogó kinyilatkoztatás, egymásban megtört monológ minden dialógus, és teljesen magával ragadó, elsodró erejű az atmoszféra. Tulajdonképpen ezt az egyedüli atmoszférát kell közvetíteni, hiszen a történetek mind lényegtelenek, vagy éppen nem történik semmi, mondanivalója senkinek nincs, de azért mindenki beszél.
A színházi prospektusból, valami olyasmi derül ki, Csehov célja a darabbal az emberek megjavítása volt: valami olyasmi, hogy „látjátok emberek, ilyen rosszak vagytok ti, hát most szégyelljétek magatok, menjetek haza és javuljatok meg”. Ha ez valóban így van, akkor a darab csúfosan elbukott, hiszen Csehov óta a jó emberek száma se több, se kevesebb.
Az igazi néző, és az igazi színész persze tudja, hogy nincs cél. Személyek vannak, és szimbólumok: mindenben magunk tükröződünk, így valóban kiléphetünk magunkból, hogy láthassunk valaki mást a színpadon s így közelebb kerüljünk magunk megismeréséhez.