Odakint már két napja zuhogott, mintha megjött volna a monszun itt északon. Az őszes idős férfi az ablakából figyelte a szakadó csepperdőt. Halkan kopogtattak. Hallotta, de nem válaszolt semmit. Nem jött újabb kopogás, hanem a hatalmas faajtó megmozdult. A bejövő férfi sokkal fiatalabb, bár szintén őszes volt.

– Szörnyű ez az eső  – mondta a belépő fiatalabb köszönés helyett.

– A világ is az, amelyre hull ez az özönvíz – szólt a reakció.

Az idősebb megfordult és most látta csak meg a fiatalabbat, eddig csak az ablakon visszaverődő képét figyelte. Valahol nyitva lehetett egy ablak, mert a cseresznyefából készült hatalmas asztalon lévő füzetecske lapjait mozgatta a szél. A szoba teremnek is beillett. Tiszteletet követelően terpeszkedett az első emeleten.

– Úgy hallottam… – kezdett bele az idősebb.

– Tudom – vágott a szavába a fiatalabb.

Percekig csend lett. Még az esőt sem lehetett hallani. A könyvfalak jól hangszigeteltek.

– És igaz? – folytatta az idős hirtelen.

– Nem tagadhatom.

– Hány gyermeked van?

– Három.

– És egészségesek?

– Mindannyian.

– Hála a jóságos Istennek – szólt a püspök.

– Hála a jóságos Istennek – ismételte lassan a plébános, miközben a reverendájáról még mindig csepegett a víz.