Az énkép széttöredezése a klasszikus modernség élettapasztalata, de a mai napig fel-felbukkan az irodalomban – a fragmentált szubjektum megjelenítése elég nagy kihívás az íróknak ahhoz, hogy a legváltozatosabb eszközök igénybevételére sarkallja őket. Nyerges Gábor Ádám az Apokrif hatodik számában két olyan, lazán kapcsolódó verset közölt, ami következetes világával képes megeleveníteni ezt az élményt.

A Baleset esetén értesítendő c. vers már a paratextusával is elidegenítő hatást kelt. A megszokás szerint személyeknek szóló ajánlásban itt ugyanis csak annyi áll, hogy „-nak -nek”, mintha lekopott volna a rag elől a személynév, és csak egy névtelen jelenséget szólítana meg (vagy még inkább: próbálna megszólítani) a mű. Tovább olvasva egy férfi és egy nő megszakadt párbeszéde sejlik fel, a vers alaphelyzete tehát a hallgatás, méghozzá a férfi szemszögéből bemutatva. A nőről nem kapunk teljesen megbízható információt (bizonytalan, hogy mire gondolt, és mit jelent számára a hallgatás), azt tudjuk csak meg, hogy a férfi fejében az elszakadás gondolata hömpölygött. A csönd a nő megközelíthetetlenségét tudatosítja számára („koncentrált, hogy elfelejtse / a sosemvolt utat / vissza”). A következő versszak aztán még közelebb hozza a férfi képzeletvilágát; tudatfolyamszerűen festi meg az agyában felvillanó képeket. Ezekben a férfi a halál gondolatával játszik el, és azt keresi, milyen érzéseket próbálna megmenteni egy baleset után. Az átmentés egyre inkább lehetetlennek tűnik, mert nincs senki, aki óvná ezt az örökséget, és megfogalmazódik az a magatartás, ami az emberekre mint elszigetelt áldozatokra tekint.

Ezután érkezünk el az utolsó versszakhoz, amiben legalább két réteget láthatunk. Az elsőben folytatódik a tudat képeinek felidézése. A szubjektum teljes kudarcába visz minket ez a képsorozat: a baleset esetén értesítendő egyetlen személy még csak nem is elutasítja, hanem „agyonhallgatja”, elteszi, de többé nem veszi elő a felajánlott ént; mintegy eltünteti. A második réteg az önreflexió énpusztítását jelenti be. „[F]elidézve, hogy még az út (vers) elején elcserélted (tem) / az E/1-et” – itt nyer bizonyságot az olvasó azon gyanúja, hogy a férfi azonos a versben megszólaló lírai énnel. A baleset képsorozata azonosul a verssel, egyben tudatosul bennünk, hogy mint idegenről, E/3-ban beszélt magáról a férfi. Így megkérdőjelezhetetlenné válik, hogy a versírással az én íródik szét. Nyerges Gábor Ádám lírájában mindig is jelen volt az én, ami épp a jelenléte miatt épül le a műben. Ha a versben megbújik a szubjektum, addig keresi az én, addig elemzi, míg az önelemzéshez szükséges távolság áthidalhatatlan szakadékká nem válik. Ez a dekonstrukció pedig a szerelmes vers ősi típusában maradva megy végbe.

A folyóiratban szereplő másik mű, az Interferencia kapcsolódik az előző vershez. A motívumismétlésekkel korán létrejön a kapocs. A másik ember személyiségének megközelítése itt is hasonló képekben fullad kudarcba: fejfaként egymásba szúrt hiányjeleket látunk, és azt, ahogy betakarják az elvetélt feltételes mondatokat – a vers már itt metaforákká alakítja a nyelv eszközeit; a nyelv azonossá válik az énnel. Így válhat konkrét képpé az elvont nyelvi kifejezés az „eltesszük az emlékeket” sorra felelő abszurd folytatás: „összehajtjuk az életet”. A halottak, akik „hang nélkül párbeszélnek / el egymás hűlt helye mellett” az előző vers képzeletbeli halottjai, az eltemetett szubjektumok. Az Interferencia megtartja a Baleset esetén értesítendő-ből megismert gondolati ívet: az elején még csak a másokkal való kapcsolatteremtés lehetetlensége hagy maga után „hiányjeleket”. A következő versszakokban ezekként a hiányjelekként definiálódik az én, „ennyi marad” belőle, nem „csontgyűjtemény”, „ébenen átvirágzó köröm és szőr” – tehát semmi fizikai –, és nem „szélnekeresztett nemtörődöm porfelhő” – ez a porfelhő még mindig fizikai jellegű, de a kontextus a hamvasztás képét vonja be, így ez a porfelhő egyrészt a lélek szimbóluma, másrészt a lélek emlékéé.

„[C]sak ezek a hullámok” maradnak, „a kifogyott elem ellenére is még sugárzó / lecsavarhatatlan adás” – itt az én a rádióműsor metaforájába ágyazódik, és ez a hétköznapisága miatt lealacsonyító hatású metafora mégsem az én lealacsonyodását hozza el. Egyrészt azért, mert a vers már megkezdte az én lefokozását, és elvont szintre vitte, így a lealacsonyítás gesztusa az eltávolítás gesztusává válik. Másrészt az adás szó több lehetséges jelentést is rejt magában. Ez a rádióműsorral leírt én talán egyszerre maga az adakozás vágya, az adakozásé mint a személyiségek közti hídé. Mintha a kifogyott elem ellenére is lecsavarhatatlan adás egyenlő lenne azzal az (árulkodó módon megnevezetlen) személlyel, aki „szeretett / volna”. Mintha az ént a kapcsolatkeresés kudarca és az ennek ellenére erre irányuló megszüntethetetlen vágy határozná meg. És az adás gesztusában ismételten önreflexiót láthatunk. A versírás mint kapcsolatkeresés pedig természetesen ugyanúgy sikertelenségre van ítélve, hiszen az írás folyamata folyamatosan rombolja az író ént.

Ezen a lejtőn, amin nincs remény a megállásra, a leghétköznapibb dolgok egybecsúsznak az emelkedettekkel. „[E]z írt ez meg vízvezetékszerelt” – a rádióműsor ezt sugározza, és a vízvezeték-szerelés motívuma összekapcsolódik az első versszak felkiáltásával („kész csoda / hogy tud még mindig esni / hogy van még annyi víz”) és egy későbbi szöveghellyel („lekukucskál megtántorodik és nem szakad le végül / az eső”). Az eső az érzelmek szimbóluma lesz, az írás és a vízvezeték-szerelés pedig az öngyógyításért tett egyenrangú kísérletekként tűnnek föl. Az értékek relativizálódnak, és ebben a közömbösségben halljuk, hogy „valahol […] / megint úgy hagyták az adást”. Az én annyira kikerül önmagából, hogy az adáshoz tartozó basszust a külvilágba helyezi. Ez a basszus elbúgja az örökzöld – tehát az elpusztíthatatlan – vágyakat, amik ismét a kapcsolatkeresés vágyai, aztán egy végső felkiáltással befejezi a vers a szubjektum szétrombolását: „valaki maradjon már édes istenem / lekapcsolni ezt a zajt”. A szubjektumot megkonstruáló vágy-kudarc feszültség zajnak neveztetik; ezzel az én a szubjektum teljes tagadását viszi végbe. Bár az adás továbbra is lecsavarhatatlan, bár az én él, mint egy „pirospozsgás halott”, mégis megtagadja önmagát. Ugyanazt csinálja, mint az előző versben a nő. Végeredményben két ember között megmarad a hallgatás, a magányban pedig megmarad a széttöredezett, zajszerű belső monológ.

A két műnek a talán legszembetűnőbb hasonlóságáról nem szóltam még: a nyelvezetéről. A köznyelvhez közelített, néhol szándékoltan mesterkélt szóképzéssel élő („vízvezetékszerelt”, „szeretettvolnáni”) nyelv erősen gúnyos hatású. Ha felidézzük, hogy a nyelv és az én milyen szétválaszthatatlanul fonódik össze a szerzőnél, kijelenthetjük, hogy a nyelvrontás az öngúny eszköze, és a szubjektum lerombolásában van szerepe.

A két vers önmagában is meggyőző módón használja fel a szubjektum szétírásának toposzát, de a keresztutalásokat is figyelembe véve még érdekesebbé válnak ezek a művek. Nyerges Gábor Ádám lírája meglehetősen egységes hangú, így érdemes figyelni a megjelenő verseire, és érdemes újraolvasni az eddig közölteket is. Mennyire változik meg egy költemény a szerző többi műve mellé téve: ennek vizsgálata az egyik legizgalmasabb irodalmi játék.