Vlagyimir Szorokoin hasonló című műve alapján 2006-ban mutatták be Petrányi Viktória és Mundruczó Kornél által színpadra állított darabot. Nemzetünk színháza a 2007/2008 -as évad végén vette át a Trafótól. Most, 2009 végén még mindig töretlen a sikere: jegyet kapni rá hatalmas szerencse. És bár sok hülyeséget rikácsoltak róla össze a nyafogva köpködős, kiöltözött, véresen prűd és szélsőségesen konzervatív, maximum szocialista realista színház-, és egyáltalán művészetfelfogású nénik és bácsik, valamint nemzeti érzelmű „kultúra védők”, akik elsavanyodnak egy-egy fasz láttán, azért érdemes elemezni, hogy mi bassza az embert mellbe a darabban.

Gyakorlatilag minden. Rögtön a darab elején kiderül, hogy nem a megszokott (a néző a nézőtérre való, színész a színpadra) színházstruktúrát alkalmazza a rendező. Kitágított lakásszínház-szerűen, a díszlet ajtaján megyünk be, és foglalunk helyet kvázi a nappaliban. Ahol nagyjából a harmadik percben az asztalhoz szögeznek egy embert, akit a szemünk láttára vernek agyon barbár kegyetlenséggel, majd az, hogy az ötödik percben egy szál faszban jelenik meg ugyanez az ürge, az eléggé kihúzza a bársonyszéket az alól aki „színházba jött”.

Csakúgy, mint Szorokin művei általában, ez sem rejt el semmit a szégyenlős arcpír mögé a túlexponált dekadencia és az emberség párharcából. Ahol a posztszovjet agyonalázott emberiség keresi a kiutat a szarból, amiben bőségesen tocsog. Ez a mű egyfajta messiás-keresés, de van benne teremtésmítosz, és egy komoly, eredeti istenségtudat is. Amit itt még érdemes megemlíteni, hogy a Jég egy regény trilógia első darabja. Ennek a folytatása a Bro útja, és a napokban a Gondolat Kiadó gondozásában megjelenő 23 000 című mű.

A játékmód, a díszlet is mind rímelnek a kortárs rendezésre. Minden színész maximálisan alárendeli magát szerepének, ezért nem kell pironkodni a felvillanó farkakon és puncikon, a testnedveken, az erőszakon, és azon, hogy túl sokszor és hosszan basznak az orrunk előtt. Mert a színházban minden jel, és nekünk nem a baszást mint aktust kell szemlélni, hanem igyekeznünk kell a nyelvet, amit a színdarab beszél, megérteni. Ezek a dolgok ugyanis vannak (gondolom mindenkinek feltűnt már). Ezért fontosabb ennek a konkrét megjelenítése (meg ugye figyelem felkeltésnek, borzasztásnak, közönség cukkolásnak sem utolsó, bár Péterfy Borin rajta maradhatott volna a bugyi…), mint mondjuk annak, hogy tényleg jakuzziban dugnak-e, vagy az tulajdonképpen két összetolt fotel (amibe a második felvonásban a nézőket jól beleültetik).

Azzal együtt, hogy a nézőközönség folyamatos zsigeri félelemnek van kitéve (én néha az őrültség határáig mentem), a darab jelmondata a „Ne félj!”. Ez a paradoxon már önmagában a katarzis felé mozdítja a darabot. Végig úgy érezhetjük, hogy Bro testvérei a jégkalapáccsal valamilyen utat törnek, hogy a szívünkkel gondolkozhassunk a darabon.

NE FÉLJ!

NE FÉLJ!

Egy biztos: az, hogy mindez a Nemzeti Színházban működik nagyon nagy dolog. Én személy szerint büszke vagyok arra, hogy a magyar színházi repertoárban van egy ilyen kaliberű darab, ami a világ bármely kortárs színpadán megállná a helyét. Remélem, a következő rendszerben sem fognak érvényesülni azok a szélsőjobb hangok, akik az ilyen darabokat erkölcstelenség vádjával kidobnák a Nemzetiből.