Katt’ a csatos üveg,
hóna alá csapja,
tárca a zsebében, fején a kalapja.
Rég nem volt erre már
se zápor, se ünnep,
nincsenek most lyányok, akik csak úgy ülnek
az ároknak szélén,
lábukat lóbálva.
Nem húznak harangot, nem állnak tótágast.
Nem károg a madár,
fenn a magos égen.
Így ülve egy tört padon, csak azt remélem,
elfogy tán’ a bája
a hajnali Napnak,
felkel a juhász a tarkóját vakarva,
pásztortáskát szakít,
füle mögé dugja,
s aztán csak elindul. Az Isten se tudja
merre, még nem látta
soha, hiszen az a
háta mögött vagyon, s most nem fordul oda.