pléd2Volt egyszer egy fiú, aki arra ébredt, hogy nem létezik.
Könnyedén kelt fel az ágyból, magával rántva hamuszürke köpenyét: a takaróját. Már nem kellett, hogy a lába elérje a földet. A kezére pillantott: fehér, puha tenyerei voltak ‑ egy-két évig zongorázott is még régen. Nem volt valami izompacsirta: biztos nem sokszor verekedett még életében.
Most azonban már nem volt keze: csak az előszobatükörben láthatta meg saját magát ‑ úgy, ahogy délután lefeküdt; gyűrött, fehér inggel, piszkos aljú farmernadrággal, aminek zsebéből már hiába kapta volna elő a telefont.
Hogy mit szólt hozzá, nem tudni. Talán örült is neki. Legalábbis nem reagálta túl a dolgot: a félhomályban úgy láttam, tükörbeli arca kifejezéstelen maradt.
Ötpercnyi bámészkodás után úgy gondolta, ideje lenne kezdeni valamit a helyzettel. Lassan, kullogó lépteket imitálva haladt, de már nem volt szüksége arra, hogy kinyissa szobája ajtaját. Sőt, már nem is volt szobája. Szétdobált holmija helyett egy fotel állt, kis asztalka, és egy szépen megvetett ágy: egy vendégszoba. Képzeletében végigrostálta azokat a dolgokat, amiket szeretett: a gépét, a videó- és számítógépes játékokat, a dobozban porosodó playstationjét, a földrajzi atlaszt, az általánosban sokat nyúzott műanyag hősöket és dinoszauruszokat, meg a tankönyveit és a kötelezőket ‑ tulajdonképpen már egyik sem hiányzott. Tehát nyugodtan továbbállhat.
Édes szüleit ritkán látta otthon, és akkor sem érdekelte őket, hová megy. De minek is kezdjen ezen filózni: hiszen nincsenek is szülei. Amikor belépett a régi szobájába, egykedvűen belátta, hogy ő nem meghalt: ő nem létezik. Mintha számított volna erre. Nem is. Nem gondolt sose ilyesmire. Csak valahogy érezte.
Miközben kisodródott a lakótelepre, az jutott eszébe, miket gondolt elalvás előtt. Arra gondolt, hogy nincs barátnője. Arra gondolt, hogy Petróék buliján volt egy szép lány, aki tetszett is neki, ismerte is valahonnan, de éppen mikor rápillantott, akkor esett le a székről a kis műanyag pohárkák eltüntetett tartalma miatt. A buli többi részére nem emlékezett. A fotelben ébredt fel, ingó fejjel, Petró szülei hazairányították. Tök gáz volt. Na, azóta rá se nézett lányokra.

Áprilisi, szeles alkonyat volt, a Tescóból hazafelé tartó néni remélte, nem a férje teregette ki olyan hanyagul azt a szélben szállingózó piszkos lepedőt, mert ő bizony nem fut utána a visszeres lábaival!

Na meg az is jellemző, hogy a haverok nem vitték haza. Már minek is vigyék? A haverok az egy olyan undorító szó. Olyan kapcsolatot jelöl, ami látszólagosan létezik, de enyhe húzásra is rögtön elszakad. A haverok, akikkel lehet WoWozni a hálózaton, de DVD-cserén és játéktippeken kívül nem sokat beszélnek egymással. Mindegy. Most már nincsenek haverok. Nem is. Most már ő nincsen.
Könnyed szívvel lebegett tovább a városszéli kisebb házak és szupermarketek előtt, és fel sem tűnt neki, hogy ide kötődő emlékeit is mind maga mögött hagyja. Még a legszélső kis kunyhóról eszébe jutott az itt lakó bácsi, akinek be kellett zárnia az antikváriumát, mert már gyér volt a vásárlóközeg. Sőt, egyszer állítólag be is törték a kirakat ablakát. Bár ez nem biztos, hogy igaz volt, azt mondták, csak azért mondja az öreg, hogy valamit kicsikarjon a biztosítótól. Valójában a kirakat rég elhagyatott, pókhálós volt és hogy törött-e, vagy sem, az már teljesen mindegy neki. Az emberek összenevettek a bácsi háta mögött, és a fiatalok ujjal mutogattak rá, hogy „néé, az öreg, még nem ették meg a könyvmolyok? Azt mondják, bakelitlemezeket hallgat… biztos nagy különcnek képzeli magát…”
Mindegy, nem ez volt a lényeg. Hanem inkább az, hogy egyre homályosuló emlékei közül az öregről valahogy beugrott egy név: Mary Celeste. Hirtelen elhatározásból úgy döntött, hogy szerelmes lesz Mary Celeste-be. Fogalma sem volt, mi az, de baromira angolosan hangzott. Úgy döntött, hogy elindul hát arrafele, úgysem volt még sohasem Londonban.
Az utazás nem tartott olyan hosszú ideig, mint amennyire számított. Könnyedén lebegett át egész Nyugat-Európa síkjai felett, és mint szupermen, úgy röppent nagy szürke plédjével át az éjszakai égbolton.
Az angliai fővárosban esett az eső, mikor megérkezett. Egy nagy pocsolyában különös felfedezést tett: a tükörképéről eltűntek a ruhák, anyaszült meztelen volt. Most először megrettent. Ijedten csavarta maga köré plédjét, mintha csak szégyellné magát (pedig igazán semmi volt). Most már nem merte játszani többé a felhők fölött repkedő képregényhőst, nehogy elvigye egyetlen (és mellesleg valós) ruhadarabját a szél.
Azt gondolta, majd szépen besétál a British Múzeumba, felüt egy könyvet, és a gyertyalángnál elolvassa, ahogy azt a szellemek szokták. De már a bejutás is nehézségekbe ütközött: elvégre egy járkáló szakadt takarót nem hagy az ember figyelmen kívül. Végül is úgy döntött, egy késő délután érkező, amúgy is sálakba bugyolált arab fiatalasszonyhoz simul, úgy, hogy a pléd ne érjen hozzá, de a kívülállók úgy lássák, mintha rajta lenne. Feszült koncentrációt igényelt ez a művelet, de belátta, a pléd nélkül egy lépést sem mer tenni. Lehet, hogy ha elengedné, mindenki számára megjelenne meztelenül, és nevetségessé válna, azonkívül haza sem tudna jutni. Vagy az is lehet, hogy…
De ebbe inkább ne menjünk bele. Ő se gondolt bele. Nem mert. Mi pedig ne legyünk túl bátrak, csak annyira, amennyire azok vagyunk.
Tehát végre bejutott. A női vécében levált ismeretlen segítőjéről (az egyébként kiegyensúlyozott nőt aznap éjjel lidérces álmok gyötörték), és egészen zárásig ott bujkált. Végre elcsendesült a múzeum. Gyorsan belopódzkodott a könyvtárrészlegbe. De hamar rájött, hogy ez nagyobb nehézségekbe ütközik, mint amekkora a kapun való bejutás volt. A könyveket nem tudta felvenni és lapozni, csak a pléd segítségével. Ráadásul nem is tudott eligazodni abban a zárt raktári rendszerben. Végül nagy nehezen bekapcsolt egy számítógépet, és ott annyi információhoz jutott gyér angoltudásával, hogy a Mary Celeste egy hajó volt, egy kísértethajó. Elkábult az örömtől. Úgy képzelte, poros foszlányokat fog ölelgetni egy ódon várban ezentúl: de nem, sokkal jobb! A gondviselés szólt közbe. Végre találkozni fog más sorstársaival! Ez biztos! Ez nem lehet véletlen. Nem olvasta végig a szöveget, hanem megnézte a Google Earth-ön, hol van Haiti, és pontosan az elsüllyedt roncs.
Már sokkal bátrabb volt, mint a múltkor. A szellőzőlyukon ráncigálta ki megviselt takaróját és azonnal nekivágott az útnak. Hajnaltájt az álmot szemükből éppen kitörlő matrózok meglepetten bámulták a kísértetiesen tovalibegő pokrócot az óceán felé, a szélcsendben.
Odaúton megpróbált lépkedni a habokon. Nem érezte a víz hidegét. Tudta, hogy ő nincs. Anglia kísértetekkel van teli, de ő egyet sem látott. Mert kísértetek persze nincsenek. Következésképpen ő sincs. De ott a Mary Celeste! Akkor mégiscsak vannak szellemek? Vagy ilyesmik? Itt ragadt lelkek? Ő egy lélek egyáltalán? Hát van benne valami?
Megrázta a fejét. Lelkizni a lúzerek szoktak. Filózni az öreg az antikváriumban. „De milyen öreg egyáltalán? Hagyjuk ezt”- fejezte be a töprengést, és meggyorsította lépteit.
Haiti partjainál a víz alá merült. Minden bizonnyal több napig kereste a roncsokat, bár nem tűnt olyan hosszú időnek. Nem csodálta meg a tenger furcsa teremtményeit, nem is értette, mik ezek. Emlékeiből teljesen kitörlődtek a még életében eltöltött időszakok, az iskola, a család, az ország, amiben lakott. De nem tűnt fel neki a dolog. Úgy gondolta, nincs is mire emlékeznie. Akár szobájában felhalmozott kis tulajdonai, ezek sem voltak jelentősek számára.
Hogy nappal volt-e, vagy éjszaka az egyformán homályos tengerben, azt nehéz volt eldönteni. A lényeg, hogy egyszer végre megtalálta a hajóroncsokat. Teljesen biztos volt benne, ez itt a Mary Celeste. Izgatottan úszott be az egykori hajó néma vázai közé. Már várta a megrakott tálcákat, kész ételeket, amikről nem ettek már négyszáz éve, és körülötte az elveszett lelkeket, akiket csak ő lát, és akik látják őt.
Ám a hajóroncsban nem talált semmit. Egy-két hal úszott egykedvűen az egykori kabinokban, a hajóvázra kagylók telepedtek. De más nem volt ott.
A megviselt, szürke takaró egykedvűen lebegett a vízfelszín felé három levegőbuborék kíséretében.