A legtöbb sáskából járt Közép-Európában. Évszázadok során felzabáltak mindent. Lyukakat csinálnak a történelmen, kapcsolaton, emberi méltóságon. Biljana Srbljanović Szerb drámaíró művét állította színre az ez évadban új honlappal jelentkező Katona József Színház tavaly májusban, Máté Gábor rendezésében. Lássuk mit ad ez a kommunizmus utáni országok széjjelrágott emberségét bemutató színdarab.

A darab karaktereinek neve Szerb. De éppen úgy játszódhatna az abszurd, néhol keserűen komikus történet akár Magyarországon, Szlovákiában, vagy a régi NDK területén is. Az értékhiány, a félelem, a megmagyarázhatatlan feszültség ezeken a területeken hasonló, vagy ugyanolyan, az élet, a színdarab által bemutatott területein. Hogy egy igen keresett, ám mégis igaznak tűnő metaforával éljek a színházban ülve észrevétlen belezuhanunk az ember és ember kapcsolat, a házasságon belüli feszültség, apa – fia, testvér-testvér, ember és történelem viszony szakadékának nyomasztó mélysége, és azon kapjuk magunkat, hogy saját környezetünk emberalakjai a körülöttünk tornyosuló kemény, suhanó, éles sziklák. Rettenetesen elcsépelt kép lenne? Az. Ahogy a tarabban is rengeteg rettenetesen elcsépelt fordulat, viszony, konfliktus, karakter jelenik meg, amik már-már a rossz vicc kategóriájába süllyednek, és valószínűleg nem is többek ennél. Keserítik a szánk ízét, nehogy jóízű legyen a röhögés.

Mert különben a szívünk szakad meg egy tehetetlen, kiszolgáltatott, az út szélére kivert öregember szavain, amivel az első (aránytanul hosszú) felvonás zárul, és amivel a sáskaszimbólum tűpárnán kínálkozik tanulmányozásra. Ki a sáska? Mi ez a sáska? Nem tudom. Ez is, az is. Minden, és mindenki. Simić úr (Ujlaki Dénes) is egy sáska-értelmezés: nagy bajszával, gesztusaival, zöld esőkabátjával. De nem csak ő „sáska-karakter”. A főszereplő (azért kérdőjel, mert szerintem a darab főszereplője a halál, de legalább az öregség, öregedés) Nadežda is zöld „páncéllal” (kabátka) járkál, zöld cipője is van, ő is sáska… de lényegében mindegy a karakterek egymást zabálják fel, mit sem törődve a sáskaközi hierarchiával.

Az összes szituáció, minden oldalról tekintve szánalmas, hibás, lyukas. Erre rímelnek a díszletek, ahol a lyuk motívum észrevétlenül épül be a színházi metanyelvbe. Minden díszlet lyukas, valószínűtlenül, kiszámíthatatlanul, érthetetlenül. Erre a kivehetetlenségre utal egy erőltetett rájátszás, amikor egy rádió dugót próbál Milan (Elek Ferenc) kirágatni egy nagy csomó kábelből, amit -persze miután kis híján az apára dőlt a ház-, a félelmetesen „tompika” lánya egyszerűen kiránt, ugye a rossz viccek.

Persze (legalábbis szerintem) ezek az elcsépelt poénok is részei a neobrechtista rendezői technikának, amely erősen kitapinthatóak az egész darab struktúrájában: jelentős szerepet kapnak az elidegenítő effektusok: az LCD tévén megjelenő felíratok, („Žana feszült”), a video technika (a TV és ennek regisztere, mint meghatározó motívum különben is előkerül) erőteljes használata (semmi kivetítés, csak LCD monitorok!). Amik még rátesznek a egy lapáttal a darab értelmezésére, a figyelem megosztására, és a hiány érzékeltetésére.

Amit érzünk. Végig érzünk, és nagyon érzünk.