színház
2009. 10. 05.

Csődcsicsergők

Takács Emma

Merlin színház, egy picike kamaraterem, de most teltház van, mert feliratoznak, külföldieknek. Nagyon alter, nagyon expresszív. A kicsi színházban az a jó, hogy minden felnagyobbodik, minden közelebb jön, a darabban minden kis mozzanat nagyobb jelentőséget kap, sokkal érzékenyebbé és törékenyebbé válik minden. Főleg egy olyan darabban, ami azzal kezdődik, hogy vagy két percig zseblámpával kutakodnak valami romok közt, majd teát főznek egy kis rezsón.

Ez a Merlin színház a Hólyagcirkusz társulat „törzshelye”. Most éppen a Csődcsicsergőt adták elő. Furcsa, különleges nevük, és még különlegesebb törekvéseik vannak. A legszembeszökőbb mindenki számára, hogy: nincs rendező. Olyan művészek független társulata ez, ahol a színészek kizárólag egymáshoz vannak kötve. És éppen ez a lényeg.

„ A Társulat tagjai egyedülálló próbamódszert dolgoztak ki. Ennek a módszernek a légfontosabb eleme: A rendező szerepkörének kiiktatása a próbafolyamatból. A szövegkönyvek a kiválasztott zenei és irodalmi anyagok alapján csak az adott előadásra jellemző dramaturgiai szerkesztéssel készülnek. Az így bemutatott darabok anyaga elidegeníthetetlen az alkotók személyétől, vagyis kizárólag a Társulat nyelvén előadható produkciók.”

Tehát, nem egy „megrendezett darabot” láthatunk, hanem minden annak szemléltetésére irányul, ahogy két ember észreveszi egymást a színpadon.

De mégis mit látunk?

Ami a szemünk elé tárul, az furcsa, abszurd, és a 21. század azon divatos művészeti alkotásai közé tartozik, aminek nincs jelentése, de mi mégis azon gondolkodunk nagyon sokáig, hogy mit jelenthetett, mert olyan nem létezik, hogy valaminek ne legyen célja és jelentése. A darab furcsán kezdődik: meglepődünk azon, amit meglepetésnek szántak, ám előtte részletesen ismertettek, majd mégis végrehajtottak. Majd egy  zenekari együttes (?)  életképe tárul elénk. Megismerjük a szereplőket, de mégsem. Úgy tűnik, kapunk egy rezonőrt, aki elmagyarázza nekünk a dolgokat, de mégsem. Csak úgy dobálnak minket, nézőket: magunkra hagynak bennünket a tudatlanságban, mégis végig velünk együtt vannak, közösségben.  „ Belementem a művészetbe. Kiköltöztem a világból, és belementem a művészetbe”. Valahogy így van itt is, ahogy a a darab egyik szereplője mondja: a művészet teljesen anyagtalan világa került hozzánk, a valósághoz, egészen közel. Mi pedig furcsán nézünk rá, mint egy számunkra felfoghatatlan, másik dimenzióra, ami a mi világunkban valóban önmagában jelentés nélküli.

Az együttes tagjai miután beszivárogtak, és valamilyen módon megnyilvánulnak, bemutatkoznak, várnak az énekesnőre. Zenélnek, iszogatnak, megőrülnek, és legfőképp várnak (Godot, ja, szerintem is).

Majd az énekesnő megjelenik, és: énekel.

Talán az újdonság varázsa az, ami engem teljesen elbűvölt ebben a darabban és társulatban, de amennyiben még ti sem tapasztaltatok ehhez foghatót, nézzétek meg! Igazi élmény.

hozzászólások

kövess minket