Mindig jó volt hozzánk. Soha nem ordibált velünk. Sőt: még fennhangon sem hallottuk beszélni. Kedves, nyugodt ember volt. Szerette anyánkat – amikor hazajött, mindig megölelte, megcsókolta. Jó férj, jó apa volt… De embernek mégsem volt az igazi.
Mikor még régen, az iskolában megkérdezték, hogy apa mivel foglalkozik, nem tudtam válaszolni. Gondolkodtam, járt az agyam, de nem tudtam rájönni. Mindig csak elment, volt, hogy napokra, majd mikor hazajött, hozott nekünk valamit. Ilyenkor általában borostás, meggyötört, leharcolt arca volt, mint aki szenved, mintha rajta lett volna az egész világ terhe. De persze akkor ebből még nem érzékeltünk semmit. Csak az ajándékkal törődtünk.
De egyre nagyobbak lettünk, és egyszer megkérdeztem anyámat, hogy apa ilyenkor hova megy. Azt mondta, kérdezzem meg tőle. Nem mertem. Nem tudom miért, de nem mertem megkérdezni. Talán féltem szembenézni azzal, hogy az apám mégsem olyan jó, mégsem olyan, amilyennek én gondoltam.
Egyszer, kora reggel felébredtem, kimentem a konyhába, és ott ült az asztalnál, cigizett, mint mindig, kávézott, mint mindig. Az ablakkal szemben ült, a harmadik emeleti kis ablakon bámult kifele, üveges szemekkel, rezzenéstelen arccal, mint egy szobor. Az álmatlanság, a vívódás szobra, amiben egy csipetnyi halálvágy szorult, amiben ott lapult az egész emberiség, és mégis olyan üres volt. Szerettem apámat. De soha nem tudtam megérteni.
Mikor már kamaszok voltunk, elkezdtünk gondolkodni, hogy hova tűnik apánk. Akkor már volt, hogy hetekig nem láttuk. Azon gondolkodtunk, hogy talán szeretője van. Anyánk előtt nem mertük mondani, sőt, igazából még egymás előtt sem. Hihetetlennek tűnt az egész, az, hogy apánk megcsalja anyánkat, az az ember, aki mikor hazaér virágot hoz, aki tiszta odaadással borul anyánk keblére, aki mosolyt csal az arcára. Nem mertük kimondani, mert nem hittük el. De mégis ott motoszkált bennünk.
Nem tudtuk, honnan van pénze. Nem tudtuk, miből veszi az ajándékot, a virágot, miből tartja el a családot. Persze anyánk is dolgozott, nem is keveset. De egyedül nem tudott volna eltartani minket. Nem tudott volna egyedül felépíteni egy ekkora hazugságot, hogy apánkat és minket is ő tart el, és ezt tudtuk. És azt is, hogy bár apánk megtört lélek volt, nem hagyta volna, hogy eltartsák. Maradt benne büszkeség.
Megpróbáltam követni. Egyszer, mikor elment otthonról, emlékszem, hajnal volt, csípős, őszi hajnal, már lehetett érezni a tél közeledtét. Gyalog ment, teste meg volt görnyedve, léptei vontatottak voltak. Néhány sarokkal a házunk után, egyszer csak befordult, és… Mentem utána, befordultam a sarkon, és ott állt előttem, a falnak támaszkodva, szemei fáradtak voltak, arcán kedves mosoly, enyhe, mégis határozott. Megveregette a vállam. Nem szólt semmit. Csak megveregette a vállam, majd megállt mellette egy taxi, és beszállt.
Tavasszal halt meg. Az orvosa azt mondta, a stressz miatt. Lelki problémái voltak, amikkel nem tudott mit kezdeni. Azt mondta, sokat beszélt vele róla, végül is, jó barátok voltak. A temetésén is ott volt. Emlékszem, mikor vittük a koporsót, elkezdtek hullani a szirmok a fákról. Mintha ők is siratták volna apámat.
Pár héttel a temetés után odajött hozzám anyám, és egy borítékot nyomott a kezembe. Egy kulcs és egy cím volt benne. Elmentem oda. Egy lerobbant lakóház volt, régi stílusú. Bementem, majd mondta a gondnok, hogy menjek a pincébe. Mikor kinyitottam a pinceajtót, és beléptem, nem tudtam mit gondolni. Az egész pincében az asztalokon, a falnak döntve, mindenhol festmények voltak. Vagy száz, vagy még annál is több. Rólam, testvéreimről, anyámról, a lakásunkról, az orvosról, mindenről. Gyönyörűek voltak. Mintha éltek volna, mintha szívét-lelkét belefestette volna minden egyes képbe. Összerogytam, és elkezdtem zokogni.
Mikor hazamentem, anyám csak annyit mondott: most már tudod.