A gipszbe ordítottam,
s az megkötötte szavaim,
hisz emlékszik minden kő.
A Babilon folyó vizeinél ültem és sírtam,
és a víz messze vitte hangjaim,
enyém lesz így a tenger.

Minden elem engem szolgál,
Isten él,
én is ő vagyok,
és láttam, tényleg vannak angyalok.

Megsimítottam a fát,
s majd a nyári alma
az én ajkammal mosolyog.
Vasat hajlítottam,
nincs felette senkinek hatalma,
testvérévé lettem.

Fát vágott a réten,
s verejtékével gyalult
bele egy életet.
Később halált aludt reá,
és a szenvedésemet.

Papírt tettem vérző sebemre,
felitta nedvem és gyógyított,
cserébe őt is testvéremmé tettem.
Csak a hús az ellenségem,
ezért öleltem magamhoz,
öregszik s öregít engem.

Még meg sem született,
a szögre már kalapács sújtott.
Kéz tette vízbe,
kéz tette vérbe,
kéz verte kézbe.

Beszéltem egy patkánnyal,
ő tud mindent rólatok:
Féltek tőle. Embert félelméről.
Magtáraitok telve,
üres nem lesz gyomrotok,
bizony mondta néktek: nagy kár.

Miért épp koponyák?
Miért kell csontok felett meghalnom?
Én az élők felett állok.
Standing above the crowd,
He had a voice that was strong and loud.
Hiányozni fog.
Hiányozni fog.

Remeg a szám széle,
nem haragszom reád,
katonák örök átka – parancs köt.
Fiam, méhemnek gyümölcse,
miért kell látnom, ahogy halált
fú orrodba a szél?

A vég sokszor nem csendes,
nem magányos.
Utolsó lélegzeteddel kiálts
értem, tömeg éhezi halálod,
kiálts értem!

ELI, ELI, LAMA SABAKTÁNI?